Legfrissebb idézetek
hirdetés

Utas és holdvilág -1

Beküldte: | Beküldés dátuma: 2011-11-03
"A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor született; és akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szemében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillanatban." Tovább a könyvhöz

Szólj hozzá te is! Kommentek száma: 3 db

Úrilányok Erdélyben 0

Beküldte: | Beküldés dátuma: 2011-05-31
".... A komornyik pucolja a grófi cipőket a lépcső alatt, hegyeseket köp rá egy-egy sikatolás között, és közben fejcsóválva mormogja, hogy apám is gróf volt, a fiam is az, csak én suvickolom itt a cipőket..." Tovább a könyvhöz

Szólj hozzá te is! Kommentek száma: 12 db

Úrilányok Erdélyben 1

Beküldte: | Beküldés dátuma: 2011-05-29
"....A borzra összefutott az egész falu, senki sem tudta, hogy miféle szerzet is az....Pista bácsi volt a kettes számú agrárszaktekintély, és meg is oldotta a dilemmát, rövidre zárta,miszerint:
- Ez egy állat. Valahonnan gyün, és valahová menyen. És békibe kel hagyni, mer' valamilyen dóga vagyon...." Tovább a könyvhöz

Szólj hozzá te is! Kommentek száma: 12 db

Úrilányok Erdélyben 1

Beküldte: | Beküldés dátuma: 2011-03-15
Sophie kisasszony kedvence
A hízott májat pár órára édes tejben hideg helyre tenni (lehet egész éjszakára is), hogy kifehéredjen. Kivenni, megtörölni, liba zsírjában kisütni, felszeletelni vékonyra. A zsírjába édes tejfelt keverni, egy citrom levét és tört borsot. Leszűrni, a májjal feladn Tovább a könyvhöz

Szólj hozzá te is! Kommentek száma: 12 db

Úrilányok Erdélyben 1

Beküldte: | Beküldés dátuma: 2011-03-15
"Epersorbet:
Egy kilogramm epret megtisztítani, porcukorral meghinteni, ha kissé összeesett és levet eresztett, szitán áttörni (kétszer is lehet), egy deczi franczia cognacot hozzáadni, jégre tenn" Tovább a könyvhöz

Szólj hozzá te is! Kommentek száma: 12 db

Utóvizsga szerelemből 2

Beküldte: | Beküldés dátuma: 2010-11-17
Az az éjszaka, amit akkor nekem adtál, maga volt az Ezeregyéjszaka meséi, és te Seherezádé voltál benne. Tudtam, hogy elvesztem. Tudtam, hogy veszítettem. Tudtam, hogy mit veszítettem el. Azon az éjszakán megmutattad nekem. Tudom Kicsim, hogy nem bosszúból tetted, hanem igaz szerelemből.
Tudom Kicsim, hogy nem azért tetted, hogy megtarts engem, vagy hogy visszaszerezz. Te sohasem voltál kicsinyes, vagy kisstílű. Tudom Kicsim, hogy azért tetted, hogy egyszer, ha ez lehetséges, megtanuljam majd azt felmérni, mit veszíthetek el, ha nem figyelek... Tudom, hogy mindezt akkor még te sem tudtad magadról. De tetted. Mert ilyen voltál. Csodálatos. Amikor kellett, akkor kegyetlenül csodálatos.
Még ezt követően is vártál néhány hetet, mintha nehezen szántad volna rá magad, mintha még mindig, a végletekig reménykednél abban, hogy rendbe jöhetnek a dolgaink, hogy vissza tudok változni azzá, akinek megismertél, és a kettőnk szerelme is visszatalál a régi kerékvágásba. És tudtam, hogy reménykedsz ebben, de nem változott semmi, talán csak egyre rosszabb lett. Lassan közeledett a tél vége, és számomra a Helenával való kapcsolat is egyre terhesebb lett, kezdte elveszíteni a varázsát, de vele sem volt szívem szakítani.
Veled ellentétben én sohasem kérdeztem rá, hogy megtetted-e, hogy lefeküdtél-e mással, de pontosan tudtam, és egészen biztosan éreztem, hogy még nem történt meg. És én, ahelyett, hogy két kézzel kaptam volna
az utolsó utáni lehetőségen, mind mélyebben merültem bele a „szabadság világába”; abba a posványos, mocsaras ködtől homályos erdőbe, amelyben semmi más nem számított, mint a vadak becserkészése, hajszolása, és végül kézre kerítése.
Hallali Zengve, dicsőségesen száll a diadalmas kürtszó messzire, hadd hallja mindenki: elkészült a teríték, ott fekszik a győztesek, a bátor vadászok lába előtt kiterítve, végképp megadatva magát... szent, áldozatszerű gyönyörűségében, szőkén vagy feketén, hitvesi ágyon vagy kopott kollégiumi heverőn, tisztán vagy mocskosan, mit számít? A nemes vad kézre került, a győztes vadász megelégedett büszkeségére. Már csak a mindennapi ünneplés van hátra, s eljátszhatjuk azt is akár, hogy az elejtett vad méltó emlékére, de a lényeg nem ez, és ezt tudja a vadász; a lényeg az önzés, az élvezet hajszolása, bármi áron, tűzön-vízen át, a győzelem mámorának elnyerése, semmi egyéb.
Hallali!
Veszekedni még ebben az időszakban sem veszekedtünk soha, az az igazság, hogy veled nehéz is lett volna. József Attila múlhatatlan, soha nem csökkenő szeretetéhez nem is illett volna ez. A kettőnk kapcsolata viszont, ennek ellenére, egyre nyilvánvalóbban kezdett kiüresedni, megmérgeződött, és mind kevésbé volt méltó azokhoz a gyönyörű évekhez, amelyeket együtt töltöttünk. Azok az évek, azok tartottak már csak együtt bennünket, mindketten kétségbeesetten kapaszkodtunk közös emlékeinkbe és az egyetlen dologba, ami még szinte hihetetlen módon mindig varázslatosan jó volt, az együttléteinkbe. Valamivel talán ritkábban, de változatlan, kölcsönös gyönyörűséggel tudtuk szeretni egymást. Lassan-lassan kezdetét vette a Héjanász az avaron....
Tovább a könyvhöz

Szólj hozzá te is! Kommentek száma: 5 db

Utóvizsga szerelemből 4

Beküldte: | Beküldés dátuma: 2010-10-28
„A csengő fülsértően hangosan és hosszan szólt.
– Ki ez az állat? – kiabált az ajtó felé fordulva Matild. – Mi van, a csengőhöz ragadt az ujjad? Bújj be, nyitva van!
– Jó estét, fiatalok! – lépett be ordítva és döngő léptekkel Kormos Lajos.
Csúnya, SZTK-keretes szemüvege szokás szerint piszkos-párás volt, szerintem semmit nem látott mögüle. – Szervusz Zolikám! – adott jobbról-balról csattanós, joviális puszit a borostás képével. A magam részéről mindig utáltam ezt a haverok között dívó puszilkodást, de hát Lajoshoz ez is hozzátartozott.
– Te Matild – kérdeztem, miközben összeszedtem a kártyát az asztalról –, Kató nénit felkészítettétek lelkileg, hogy mi vár rá ma este?
– Nincs itthon az öreglány, elment valami barátnőjéhez, a Béla vitte el délután, csak holnap jön haza.
– Kató néni le van szarva, tyuhajja! – ordított erre Lajos teli torokból, és lecsapta a félig húzott borosüveget, hogy csak úgy fröcskölt szerteszét.
– Te Lajos – szólalt meg Sofi kicsit kényszeredetten nevetve –, ez nagyon jó poén volt, de az a helyzet, hogy a házban is van egy-két barátnője Kató néninek. Szóval, legalább ezeket egy kicsit halkabban!
– Hű basszus, erre nem is gondoltam – vörösödött el Lajos –, mindenki a vendégem! – intett széles mozdulattal körbe a fél üveg borral, jócskán kiloccsantva belőle, majd váratlanul, a nyitott ablak elé lépve piszkos lódenkabátjában még hangosabban, mint az előbb, kiordított rajta: – Kató néni a legjobb csaj a házban, szereteeeem!
– Baszd meg Lajos! – fuldokolt Matild a nevetéstől, miközben gyorsan becsukta az ablakot – most aztán mindent jóvá tettél!
Lassanként egyre többen érkeztek, lehettünk vagy tizenöten, aztán megjött Kubolitz Judit is, az áruforgalmi szak kedves, de megközelíthetetlen szépe, és Matilddal és Sofival élénk, bár teljesen felesleges udvarlásba kezdtünk. Ez valóban csak játék volt a részünkről, hiszen ha valamiben biztos voltam, akkor az az volt, hogy Jutkának soha egyikünk sem kellene.
A hangulat este tizenegy körül már a tetőfokára hágott, a cigarettafüstöt vágni lehetett, üres és félig telt üvegek szanaszéjjel, amikor valaki megkérdezte Sofitól, nézheti-e, egy kicsit a tévét Kató néni szobájában.
– Persze, de tényleg ne csináljatok ott felfordulást, mert a múltkor is majdnem infarktust kapott szegény, amikor váratlanul betoppant, és Dénesék ott hortyogtak az ágyában meztelenül – felelte Sofi, de nem
bírta ki röhögés nélkül az „emlékek terhe” alatt.
– Mi az úristen ez a baromság? – jött ki magából kikelve néhány perc múlva Kató néni szobájából Kormos Lajos.
– Mi az Lajos, mit láttál a tévében? – kérdeztük egyszerre többen is.
– Baszdmeg..., baszdmeg, kérlek,.. ott nézem már vagy öt perce, hogy hátha történik valami, és azóta csak nyolc-tíz vak ember botorkál ott egymás vállába kapaszkodva! – mondta valami hihetetlen átéléssel,
miközben a szemüvege már teljesen bepárásodott a röhögéstől.
– Gyertek már – kiabálta –, ezt látnotok kell! – Többen is odamentünk, közben én már tudtam, mi borította ki annyira szegény Lajost.
– Ej, Lajos – hangoskodtam én is a többiek válla fölött a küszöbről nézve a képernyőt –, hát te nem szoktad nézni a Thyll Ulenspiegelt?
– Mi a faszom az a Thyll Ulenspiegel? – kérdezte. – Hiszen nézném én baszd ki, de csak ezeket a vakokat mutatják itt állandóan! – csapkodta a térdét röhögve.
– Ne csináld már, Lajos! – próbáltam túlordítani a féktelen jókedv közepette.
– Ez egy művészfilm, sőt sorozat. Minden hétfő este, és éppen az a lényege, hogy tíz-tizenöt vak ember botorkál a középkorban valahol a Németalföldön, városról városra, úgy, hogy elöl megy a vezér egy ménkű nagy bottal, a többiek meg libasorban utána, mindegyik az előtte botorkáló vállát fogva! Minden részben másik két város között botorkálnak. Más még nem történt benne, pedig én már három részt is megpróbáltam végignézni! – üvöltöttem, már sírva a röhögéstől.
– Ez kuuurva jóóó Zolikám, ez nagyon bejön! – ordított Lajos. – Gyerekek! Játsszunk Thyll Ulenspiegelt! – üvöltött tovább. – Hol egy bot gyerekek, adjatok egy botot gyorsan!
– Itt van egy – nyújtotta felé „szatíros” képet vágva a piától és nevetéstől már vörös képpel Matild, előhúzva szegény Kató néni botját az ajtó mögül.
– Ez nagyon állat, kezdhetjük Zolikám, én már úgyse látok semmit! – fetrengett Lajos már szinte önkívületben.
– Nem kellett volna annyit inni, Lajos, de talán nyisd ki a szemedet! – mondta Matild, míg én előre álltam az előszobában, kezembe véve Kató néni botját. Addigra mind a tizenöten csatlakoztak Thyll Ulenspiegel rongyos, vakokból álló seregéhez.
– Kezdhetjük? – kiabáltam hátra, a sor vége felé. – Mindenki figyeljen!
Az a lényeg, akkor vagyunk élethűek és adjuk vissza a film magvas eszmei mondanivalóját, ha mindenki becsukja a szemét. Hiszen vak, és bízik a vezetőjében, és hangosan trappolva, magasra emelt lábakkal jár, mivel fél, hogy megbotlik, és közben mindenki egyfolytában nyög, mivel már kurva éhes, mert ez már a negyedik rész, amiben még nem ettünk semmit! – adtam ki ordítva a rendezői utasításaimat.
– Jól van már a picsába, induljunk már el végre, mert soha nem érünk oda! – szólt be valaki hátulról általános röhögés közepette.
– Indulás! – adtam ki a vezényszót, és kezdtem döngetni a padlót ütemesen Kató néni botjával, mire mind a tizenöten iszonyatos trappolásba fogtunk, csak úgy döngött a parketta, és az előszobaszekrény vitrinüvegjei élénk csilingelésbe kezdtek. – Nem hallom a hörgést! – üvöltöttem hátra, miközben a mögöttem lévő ütemtelenül rángatta a vállamon a pulóvert, ahogy éppen őt is rángatták.
– Hol vagyunk már, mikor érünk oda? – hallottam Lajos artikulátlan hörgésbe fulladt hangját, és bakancsának iszonyatos dübörgése is túltett mindenkién.
– Már közel a cél! – kiabáltam, lassan vezetve társaimat a bejárati ajtó felé, egyre fokozódó trappolás közepette. Ekkor csöngettek. Vaksin hunyorogva felrántottam az ajtót.
– Jesszus Mária! – csapta össze kezét rémülten felsikoltva Erzsike a küszöbön.
– Mi van ott elől, megérkeztünk már? – ordított hátulról valaki.
– Félre az útból némber! – kiabáltam hunyorogva Erzsike arcát tapogatván, a bottal egyre csak csapkodva, közben fuldokolva a röhögéstől.
– Ne állj az útjába Thyll Ulenspiegel csapatának!
– Atyaisten – állt félre a könnyeit törölgetve a nevetéstől –, el nem tudtam képzelni, honnan a fenéből jön ez az iszonyatos dübörgés.
A menet a gang végénél feltorlódott, mire többen egymásra estünk, aztán egy hátraarccal elindultunk visszafelé, kézről kézre előreadva Kató néni botját. Mint egy távoli ködön át, a hatalmas bérház legkülönbözőbb emeleteiről és ablakaiból lehetett éktelen szitokáradatot, felháborodott kiabálást hallani. Erzsike és a kislánya, Évi ekkor már a nyitott konyhaablakukból, mint valami zsöllyéből bravóztak fennhangon és tapsoltak a társulatnak. Mikor végre szegény jó Kormos Lajos is maradéktalanul kiélvezhette a bottal vezető főszerepét, már éjfél is jóval elmúlt.” Tovább a könyvhöz

Szólj hozzá te is! Kommentek száma: 5 db

Utóvizsga szerelemből 2

Beküldte: | Beküldés dátuma: 2010-10-19
Emlékszel, Kicsim? Pár nappal húsvét előtt, ahogy hazafelé sétáltunk, megálltunk a Néphadsereg utcában a kis díszállat-kereskedés előtt, és néztük a kirakatot.
– Nézd már, Borzi, kiscsibék!
– Megáll az eszem! Eddig csak nyulakat árultak húsvét előtt, most már egy egész farmot felszerelhetnél innen. Jövőre tán még disznót is lehet majd kapni!
Apuék aznap reggel költöztek ki a telekre, szokatlanul korán, éppen az ünnep miatt, és mi boldogan csaptunk le a szabadságra, és vettük birtokba a lakást. Tudtuk, hogy megint háborítatlanul szép hónapok várnak ránk, és szinte nem tudtunk betelni az örömünkkel.
– Tudod mit, Tüszi, mi lenne, ha húsvétra vennénk anyuéknak kettőt?
– Jaj istenem, nem vágnának ki bennünket?
– Hááát, biztos hőbörögnének egy kicsit, de aztán úgysem lenne szívük hozzá – próbáltam magam elé képzelni a jelenetet, ami ránk vár.
– Nézd, milyen kis aranyosak!
– Te tudod, Borzi, de az biztos, hogy nagyon édesek!
Azzal be is mentünk, majd óvatosan cipeltük haza a csipogó, kaparászó kartondobozt fel a lakásba. Letettük szerzeményünket az előszobaasztalra, és bementünk a szobámba, hogy kipakoljuk a holmidat.
– Te Gabi – kérdeztem, amikor végeztünk, sőt előrelátóan meg is ágyaztunk –, nem kéne ezeknek valami fészek, vagy ilyesmi?
– Édes Borzikám! Fééészek? Hiszen nem fecskék ezek, hallod?
– Jól van na, ne szórakozz már, tudod, hogy nem arra gondoltam, hogy rakjunk nekik fészket a plafon alá sárból meg szalmaszálakból. De valami kosárféle, amit kibélelhetnénk, biztos nem ártana.
Kerítettünk egy fonott szalmakosarat, puha rongyokkal kibéleltük, egy kicsi lapos konzervdobozban vizet, egy másikban a velük együtt vásárolt magvakat készítettük be a csibéknek. Még csak péntek este volt, és mi úgy beszéltük meg apuékkal, hogy vasárnap reggel megyünk ki hozzájuk. Álmunkban sem gondoltuk volna, hogy mennyire sikerült ezzel a jó kis ötlettel kibabrálnunk magunkkal. Fél éjszaka azért nem aludtunk, mert csipogtak, a másik fél éjszaka meg azért, mert nem csipogtak.
– Te Zotya! Hallod, hogy csipognak?! – suttogtad, mintha bizony attól féltél volna, hogy felébresztünk valakit. – Te, ezek fáznak! – mondtad szinte kétségbeesetten. Aztán:
– Te Gabi! Hallod ezt a csöndet? Te, ezek megdöglöttek! – azzal azonmód, egymást félretaszigálva rohantunk megnézni szegény kicsinyeinket.
Ott álltunk végtelenül megkönnyebbülve a pihegve gubbasztó csibék fölött, és rázott bennünket a hangtalan nevetés, ahogy kézen fogva kilopództunk mellőlük.
– Édes Borzikám, mi lesz velünk, ha végre egyszer majd kisbabánk lesz?
– Nem tudom Tüszi... egyik nap majd te alszol, a másik nap meg én!
Aztán kitaláltuk, hogy milyen jó lenne, ha a kotlóst pótolandó, az íróasztallámpával melegítenénk őket.
Fél éjszaka ott vigyáztál rájuk, ellenőrizted, nem túl meleg-e a lámpa fénye, én meg jobb híján ott ültem melletted, hiszen ott volt a helyem. Melletted. Szerettelek. Szerettelek a gondoskodásodért, az aggodalmaskodásodért, azért a hihetetlen szeretetért, ami áradt belőled bármi iránt, ami méltó volt a szeretetre.
Tovább a könyvhöz

Szólj hozzá te is! Kommentek száma: 5 db

Utóvizsga szerelemből 4

Beküldte: | Beküldés dátuma: 2010-10-13
"Már jócskán elmúlt tíz óra, mikor elköszöntünk, a bátyámék még maradtak. Kiléptünk a negyedik emeleti folyosóra, és amikor becsukódott mögöttünk a bejárati ajtó, rám néztél kedvesen, izgatottan.
– Most mit csináljunk, Borzi? – suttogtad a folyosón. – Én már nem bírom ki holnapig.
– Én sem – suttogtam vissza. – Félsz az ördögöktől? – jutott eszembe hirtelen valami.
– Micsoda? – nyikkantál meg a hülye kérdés hallatán.
– Gyere! – húztalak a lépcsőház felé. – Van egy ötletem – folytattam, amikor már a hatalmas lépcsőházban voltunk. – A hátsó lépcsőt és a hátsó liftet soha, senki nem használja a negyedik emeleti lakók közül.
Teljesen romos, koszos és sötét, na meg kerülő is lenne minden lakónak. De ha itt, a negyediken mennénk arra, akkor anyuék a konyha ablakból észrevennék, és egyből kitalálnák, mi a fenéért megyünk oda. Úgyhogy lemegyünk a harmadikra, és a harmadik emeleti folyosón visszamegyünk a hátsó lépcsőházba – magyaráztam, miközben lépdeltünk a lépcsőn lefelé. – Azért kérdeztem, hogy félsz-e az ördögöktől, mert valaki réges-régen korommal hatalmas ördögöt festett a hátsó lépcsőház falára, éppen a negyediknél.
– Drága Borzikám, ha erről van szó, én az ördögtől sem félek! – nevettél, és húzni kezdtél lefelé. – Siessünk szerelmem, hadd lássam azt az ördögöt!
Mikor a harmadikon settenkedve körbelopództunk a hátsó lépcsőházig, és ott óvatosan elindultunk a teljes sötétségben újra a negyedik emelet felé, szinte beleborzongtam gyerekkori félelmeim emlékébe. Alig pár éves kisfiú voltam még, amikor a nagymamám, aki féltett bennünket, és nem akarta, hogy a hátsó lépcsőn játsszunk, egy napon kézen fogott, odavitt a sötét, dohos lépcsőházba, és a falra mutatva így szólt: „aki itt mászkál, azt elviszi az a hatalmas Ördög!”.
Soha nem játszottam ott kisfiú koromban. Viszont gyakran voltak rossz álmaim éjszakánként. Az ördög most is ott volt, ahogyan az bennem élt, még a ferdén a kezében tartott hatalmas, háromágú vasvillájára is jól emlékeztem. Leterítettem a dzsekimet az egyik koszos lépcsőfokra, hogy arra ülj, és amikor elmeséltem neked ezt a gyerekkori történetet, átöleltél, megsimogattál, és nagyon gyengéden megcsókoltál.
„Néha a fiadnak érzem magam / amikor csókolsz a homlokomon / és amikor én bűnös borzalommal / az ajkaidon csókollak vissza / mert úgy szeretlek. / Mert úgy szeretlek / és az enyém vagy.”
És ott szerettük egymást a sötét, dohos lépcsőházban, egy órán át, talán kettő is volt, ki számolta, és a mi szenvedélyünk volt a legtisztább és legigazabb szenvedély, ami létezhetett valaha két ember között, és az a koszos, hideg lépcsőház az volt nekünk, mint másnak a királyi lakosztály lehet a Hotel Ritzben, és az a csoda, amit minden alkalommal, bárhol is legyen az, adni tudtunk egymásnak, az maga volt az élet legnagyobb öröme, az élet volt az maga. Szerettem a testedet izzó szenvedéllyel, szerettem a szépségedet mély rácsodálkozással, és szerettem a lelkedet tiszta szívemből, emlékszel, Kedvesem?
Te voltál az élet legszebb ajándéka nekem." Tovább a könyvhöz

Szólj hozzá te is! Kommentek száma: 5 db

Utóvizsga szerelemből 4

Beküldte: | Beküldés dátuma: 2010-10-09

Anyuék ágyára heveredve olvastam a levelet, mellettem Halász Előd nagyszótára. Ami azt illeti, némelyek szerint az öreg alaposan be lehetett szittyózva, amikor ezt a kiadást összehozta, hiszen egészen vad fordítások is vannak benne. A sündisznó címszó alatt, a „der Igel zum arschwish” szólást például, ami normális esetben megfelel annak, hogy „sündisznóval segget mosni”, ő úgy találta helyesnek fordítani, hogy „úgy jó ez nekem, ahogy a lófasz nem furulya, a majomsegg nem ibolya, sem nem rózsabimbó”!
Na persze, nekem ezzel inkább a szívembe lopta magát a kedves tudós ismeretlenül is, végtére is én sem szeretem a száraz, bigott dolgokat... éljen a költészet szabadsága..., Petőfi is írt csúnya szavakat némely versében! Olvastam a levelet, nézegettem a fényképet, amiről visszamosolygott rám az a lány, aki kis híján elrabolta a szívemet egy másik országban, egy másik nagyvárosban olyan hirtelen és váratlanul, akár a forgószél. Egy szőke, kedves, mély érzésű lány, aki miatt én bőszen és intenzíven elkezdtem németül tanulni... Ledobtam a levelet a rekamié előtt álló rozoga kis dohányzóasztalra, kimentem az erkélyre és rágyújtottam.
„Drága Martina!” – bontakozott ki maró, fájdalmas öngúnnyal lelki szemeim előtt a képzeletbeli válaszlevél – „Nekem több mint két éve van már jogosítványom, és én is imádok vezetni. Amikor csak tehetem, elkunyerálom apuék Trabantját, aztán adok neki, ami a csövön kifér...!”

Dehogyis látogatlak én meg Téged valaha is, Te majdnem-szerelmem, Te drága, naiv, mégis jószívű és odaadó, kedves kislány! Martina! Hát hogyan mondhatnám el Neked, amit Te fel sem fognál, meg sem értenél, pedig intelligens vagy és értelmes, hogy olyan mély szakadék választ el bennünket, amihez képest a Mariana-árok ártalmatlan kis homokozógödör. Hogyan mondhatnám én el Neked, hogy már réges-rég megnéztem, a legjobb térképeken, méterre pontosan, milyen messze laksz tőlem, és vajon hogyan juthatnék el Hozzád, nem meghívásra, váratlanul, meglepve Téged, mosolyogva, mindig bízva: Itt vagyok! Látod, mit nekem géppisztolyos határőrök, Világokból a modern idők koncentrációs táborait kialakító falak és U-Bahn állomások, itt vagyok! Látod?!
Nem fogod meglátni sohasem. Most már tudom.
Hát hogyan magyarázhatnám el Neked, hogy értsd és elfogadd, és főleg el is hidd, tiszta szívedből, hogy attól még, hogy mi háromévenként egyszer mehetünk ki a ketrecből, rövid kis egészségügyi sétára, sőt még száz egész dollárt is vásárolhatunk háromévenként, attól még bennünk ugyanolyan érző szív dobog, bennünk ugyanazok a vágyak ébrednek, ugyanazok az indulatok, ösztönök horgadnak, az agyunk, a gondolataink tiszták és világosak, sőt! Ellentétben Veletek, a műveltség, a tájékozottság és az értelem számunkra egyenesen létkérdés, hiszen ez az egyetlen fegyverünk. Az egyetlen fegyverünk ahhoz, hogy ott, ott bent, a ketrec mélyén is képesek legyünk becsülni, embernek érezni magunkat...
Hogy miért? Talán, hogy még jobban fájjon! A tablettás bor nem fáj, közel sem fáj annyira, mint a soha meg nem valósuló álmok, de mégis, akinek álmai vannak, annak mindene van. Csak néha kicsit fáj. Kicsit nagyon.
Tudom Martina, Te talán megértetted volna, nem lehetek igazságtalan Veled! De vajon én hogyan számolhattam volna el azzal, hogy hiába a tengersok eszem, az a hatalmas szívem, amibe olykor az egész Világ belefér, mégis, szégyelltem volna Előtted, hogy az apám és az anyám egy becsülettel, tisztességesen végigtanult és ledolgozott életért hozzájuthatott sok-sok év várakozás után egy Trabanthoz. Tudod, Martina, ha szégyenkeztem volna, ha szégyelltem volna magamat, az olyan lett volna, mintha elárultam, mintha szembe köptem volna a szüleimet. Márpedig, ha kimentem volna Hozzád, szégyenkeztem volna. Ezért nem találkoztunk mi soha többé... Kormos Lajos emlékére... Tovább a könyvhöz

Szólj hozzá te is! Kommentek száma: 5 db

hirdetés
bezaras mi hogyan mit facebook reg mi hogyan mit facebook reg
Hírlevél

Másik könyvet kérek!
hirdetés
hirdetés
Új blogbejegyzések
hirdetés
A kritikaíráshoz/polcra helyezéshez be kell lépned. Lépj be vagy regisztrálj!