KRITIKA: Óceán az út végén
szil0214: Óceán az út végén - 2013.06.25. 20:06
  • Szerintem
  • Szerintetek
    0/10
Neil Gaiman a kedvenc íróm, imádok elmerülni az általa teremtett világokban, a Csillagpor, a Coraline vagy a Sosehol egytől egyik a szívemhez közel álló történetek, ezért már nagyon vártam az Óceán az út végént. Az én és a többi rajongó nagy örömére az Agave kiadó a nemzetközi megjelenéssel egyidőben adta ki a könyvet, így nem kellett hónapokat várnunk a magyar nyelvű fordításra.

A történet mesélője egy középkorú férfi, aki egy temetés miatt tér vissza gyermekkora meghatározó helyszínére. A ceremónia után autóba ül és a környéket bejárva végül emlékeit követve a Hempstock-










Egy sussex-i farm
(Kép forrása)

farmnál köt ki. Annál a farmnál, ahol hétéves korában hihetetlen dolgokat élt át; ahol három furcsa nő él: nagymama, anya és lánya; ahol a ház mögött egy tó van, melyről a legfiatalabb Hempstock, Lettie makacsul állította, hogy az egy óceán; ahol a legidősebb asszony ott volt a Hold keletkezésénél.
A férfi leül a tó melletti vén padra és eszébe jutnak a régen elfeledett gyerekkori emlékek.

"A gyerekkori emlékeket néha elfedi és betakarja mindaz, ami később rárakódik, ahogy egy felnőtt zsúfolt szekrénye alján az elfeledett gyerekkori játékokat, de sohasem vesznek el végleg."

Nagyon nehéz leírni azokat az érzéseket, amiket előcsalogat a könyv. Eszünkbe juttatja, milyen érzés volt gyereknek lenni, amikor még a világ tele volt varázslattal, újdonságokkal és minden percben rácsodálkoztunk valamire. Amikor a megszokott, bejárt utak helyett újakat kerestünk és amikor még képesek voltunk hinni a csodákban. Amikor a felnőttek világa még érthetetlennek és sokszor értelmetlennek látszott. És mindezt egy már érett ember szemén keresztül látjuk, ettől kissé szomorkás és nosztalgikus hangulat társul a tiszta gyermeki látásmód mellé.
Az egyes szám első személyben történő meséléstől nagyon meghitté válik a történet, mintha Gaiman a saját gyerekkori emlékeit, ábrándjait osztaná meg az olvasóival. Talán ebben a könyvben éreztem leginkább az író, mint ember jelenlétét és közelségét a sorok között.

"A gyerekkorom nem hiányzik, de az igen, ahogyan örömömet leltem a kis dolgokban, még akkor is, amikor a nagyobb dolgok összeomlottak körülöttem. Nem tudtam irányítani a világot, amiben voltam, nem tudtam otthagyni fájdalmas dolgokat, embereket vagy pillanatokat, de örömömet leltem kis dolgokban, boldoggá tettek."

A szereplők kidolgozottak, és nagyon jól kitaláltak, a hétéves főszereplő pont olyan, amilyennek egy hétévesnek lennie kell: bizonytalan, esendő, kíváncsi, fél, és persze őszinte. Belecsöppen egy titokzatos világba, és képes azt elfogadni, bármennyire is hihetetlennek tűnik. Persze az eseményeknek inkább elszenvedője, hiszen gyerekként főleg a való világban történt dolgokba nincs túl sok beleszólása, de ez így hiteles.
A Hempstock-ház három lakóját nagyon szerettem. A nők, akik ki tudja mióta léteznek, a maguk módján tartják fenn a rendet a világban: egy egyszerű kis tanyán élnek, pitét sütnek, tehenet fejnek, néhanapján pedig visszaküldik a sötét dolgokat oda, ahonnan jöttek. (Szeretem a mitológiát, így rögtön a pogány istennő-ábrázolás jutott eszembe, ahol az istennőnek három alakja van: a lány, az anya és a  idős asszony).Végtelenül bölcsek, még Lettie is, aki látszólag 11 éves, de lényegesen nagyobb élettapasztalattal rendelkezik.










Kép forrása


A könyv nem hosszú, de mégis egy kerek egész, nem volt hiányérzetem a végén. Minden szó a helyén volt, tökéletes volt a történetvezetés és az összes szál el lett varrva a végére. Könnyed stílusával, utánozhatatlan hangulatteremtésével, a mitológiai elemek és a történet megfelelő arányú keverésével Gaiman megint felejthetetlent alkotott. Mostani könyvében nem a mágia, a varázslat kapta a nagyobb hangsúlyt, hanem a cselekmény, de azért még így is elképesztő az ötletgazdagság, ami a könyvet jellemzi.Engem mindig le tud nyűgözni, hogy Gaiman ilyen határtalan fantáziával van megáldva. Az éhmadarak, a vödörben elférő óceán vagy éppen a világ megfoltozása olyan szép és elképesztő képek, hogy megint csak ámultam.
Amiben szerintem az Óceán az út végén felülmúlja az eddigi könyveit (mert szerintem felülmúlja), hogy érettebb, kiforrottabb és érződik rajta, milyen szeretettel íródott. Tele van csodával, szomorúsággal, elmúlással, csalódással és bölcsességgel. Emellett pedig az nyelvezete is nagyon szép, engem néha versre emlékeztetett, annak ellenére, hogy egy regényről van szó.

"Soha semmi nem ugyanolyan. Se egy másodperc, se száz év múlva. Mindig tajtékos és zavaros. Az emberek ugyanúgy változnak, mint az óceán."

Egyszerűen gyönyörű ez a könyv, nagyon megérintett, olyan, amit újra és újra szeretnék felfedezni és amit minél többször olvas az ember, annál többet kap tőle. A történet beleég az ember szívébe és lelkébe. Az ilyen könyvek miatt szeretek olvasni.
Gaiman-rajongóknak kötelező, de aki csak most ismerkedik az íróval, annak is ajánlom, mert ebben a könyvben biztosan nem fog csalódni.


A könyvet köszönöm az Agave kiadónak.

Értékelésem: 5/5 KEDVENC












Neil Gaiman
(Kép forrása)
Szólj hozzá
hirdetés
Adatlap

Óceán az út végén

Szerző:

Kiadás éve: 2013

Fordító: Pék Zoltán

Kiadó: Agave Könyvek

Oldalak száma: 192

bezaras mi hogyan mit facebook reg mi hogyan mit facebook reg
Hírlevél

Másik könyvet kérek!
hirdetés
hirdetés
Új blogbejegyzések
hirdetés
A kritikaíráshoz/polcra helyezéshez be kell lépned. Lépj be vagy regisztrálj!