Egy Huey Lewis videoklipben:

Ellis 1991-ben (magyarul 1994-ben) megjelent regénye már jóval ezelőtt az időpont előtt botrányt kavart. Tudható az alkotásról, hogy hiába tett le előleget több kiadó is a jogokért, a mintafejezetek vagy a kész mű láttán mind visszatáncolt (s ezzel hagyta elúszni a már kifizetett pénzt). Mi is lehet ennek az oka? Végigolvasva a művet Patrick Bateman (érdekes játék Denevéremberrel és Hitchcock Norman Bates-ével, és persze beszédes is - „bate man”, dühös, mérges ember) tényleg nem éppen a legkönnyebben emészthető főszereplő az irodalmi palettán, mindannak ellenére, hogy a negatív figurák középpontba állítása ekkora már nem újdonság az irodalom berkein belül (de végülis mit várnánk egy brutálisan jól megalkotott, fiktív sorozatgyilkostól).
A történetről legyen annyi elég, hogy ez a yuppi (fiatal, diplomás, nagy karrier előtt álló, keleti parti amerikai férfi), ki életében mindent olyan könnyedén ért el, valami újdonsággal kísérletezik.
Ez pedig nem lesz más, mint az ember legsötétebb mélységeinek felszínre hozása, mely nem egyszerűen a féktelen szexuális kicsapongást, fizikai erőszakot, gyilkosságot jelenti, hanem e szimbólumokon keresztül megjelenő elfelszínesedést, kiüresedettséget, elveszettséget. Ha úgy tetszik nem egy egyszerű „csak felnőtteknek” (ahogy a borító is hirdeti) könyvről van szó, hanem Sade márkira is annyira jellemző filozofikus mélység is átszövi ezt a plusz 18-as történetet.
Miben is nyilvánulna meg ez?
Nos elsősorban Bateman karakterét nagyon könnyedén párhuzamba állíthatjuk Burgess egyik alakjával, Alexszel (Mechanikus narancs). Annak ellenére, hogy különböző társadalmi osztályok szülöttei, mindketten páratlan intelligenciával rendelkeznek, melyhez roppant jó ízlés párosul (gondoljunk csak a Genesisre és az ahhoz tartozó eszmefuttatásra az Amerikai psycho kapcsán). Illetve természetesen, habár más-más okokból, de tulajdonképpen azonos indíttatásból követik el „rémtetteiket”. Ez pedig nem lesz más, mint a világrend elleni tiltakozásuk kifejezése (bizonyos értelemben önmaguk ellen is). S a kép még szörnyűbb lesz, hisz a kultúra, a „jó ízlés” magjai ott vannak bennük.
Batemannél ez főként abból fakadhat, hogy lényegileg minden adott számára, ha úgy tetszik mindenért csak a kezét kell kinyújtania (mert megteheti). S hogy kegyetlenkedéseit naplószerűen feldiktálja egy üzenetrögzítőre, hogyan máshogy is értelmezhetnénk, minthogy szeretné megkeresni hol a határ, s létezik-e még bűnhődés.
Hacsak nem úgy látjuk, hogy igazi valója keres utat másokhoz, a világhoz, s ezzel mutatna rá, hogy ő mégsem olyan mint a többiek, nem ugyanazon dolgok motiválják őt, s ezzel egy elég groteszk önmegvalósítási formát ismerünk fel az eseményekben.
Illetve tekintetünket abból a szögből is rávethetjük, melyből úgy tűnik munkáját csupán más területre, sokkal „materiálisabb” síkra szeretné terelni (feltehetőleg az előzőekhez hasonló okokból). Ilyen nézőpontból mások egzisztenciájának ura és birtoklója akar lenni minden értelemben, de erre térjünk vissza később.
De akár elgondolkodhatunk azon, hogy a kényszeresen ismétlődő események (étkezés, edzés, szex), milyen értelemben köthetőek a modern fogyasztói társadalom kiüresedettségéhez, s az ebből fakadó eltárgyiasulás hogyan vezethet ahhoz, hogy már nem önmagunkat határozzuk meg, hanem külső élettelen dolgok határoznak meg minket, mely talán így teljessé tenné az eddigi képet. Roppant jól megmutatja ezt, hogy valakit a könyvben megérteni közvetlenül már nem lehet, csak valamilyen szűrőn keresztül („Filmre veszem a lányok halálát, mivel ettől remélem, hogy sikerül megértenem őket”).
Ezek a kritikai mozzanatok véleményem szerint direkt bizonyításai a világ romlottságának, értéktelenségének, elfelszínesedésének. Vagyis a könyvben egy kinyilatkoztatásról van szó, ami annyi, hogy igenis van létjogosultsága egy ilyen személynek ezen a világon. Hisz magunk eltárgyiasításával felkínáljuk a birtoklás lehetőségét (s az azok alapján való azonosítást). Így pedig megférhet köztünk, ki önmegvalósítását csak a mások feletti teljes uralommal tudja végrehajtani (vagy legalábbis megfért, hogyha a mű elején álló Dosztojevszkij idézetből indulunk ki, illetve, hogy a 80-as évek vége lényegileg Patrick végét is jelenti, ahogy a regény sorai közül kiolvasható, bár a Glamorámában való feltűnése véres zakójával egyetemben mást sugall, s persze utóélete, miben kísértetként azóta is ott köröz egyesek feje fölött).
Persze tekinthetjük az eseményeket csupán egy belső utazásnak (bár ez az eddigieket semmiképpen nem zárja ki) is, melyet a világtól elidegenedett, de attól elszakadni mégsem tudó Pat „teremt meg” magának a tömegkultúra szilánkjaiból (vagy ha úgy tetszik a fikció összekeveredik a saját realitásával, vagy Ellis teremtette meg számára). Ez talán megmagyarázná az alkotás utolsó mondatát („Nem kijárat”), illetve eléggé negatív képet adna a menekülés tárgyáról, hisz mi az ami elől csak ezekbe a perverz fantáziálásokba lehet menekülni (bár ugyanúgy a 90-es évekre is érthető ez).
Ellis egyébként egy későbbi munkájában (a Holdparkban) ezt az eshetőséget jelöli meg, mint írói szándékot. Bár érthető úgy is ennek kapcsán, hogy erről az útról, ahová az emberiség tart már nincs kiszállás. Az új ember prototípusa elkönyvelt, s felmutatható, s az elrettentés (amivel itt próbálkozik), sem elég már.
Ezzel talán eltekinthetünk az etikai olvasattól, melyre egyébként már csak a Nyomorultak motívuma (persze lehet csupán ez újra az elfelszínesedett igényekre utal, hisz csupán a musical plakátja tűnik fel a regényben) elégséges alapot szolgáltatna (bár ezt az én elképzeléseimbe is könnyen beilleszthetném). S egyébként is megtették ezt már oly sokan a maguk profán módján („Nők Országos Egyesülete”, „Szépírók Céhe” stb.), s ítélték el ilyen alapon a művet (én ebben a vitában semmiképpen nem akarok állást foglalni, hacsak az értelmezésem már nem állásfoglalás is egyben).

„Az egyikben ez állt: „Bosszút fogunk állni minden nőért, akit brutálisan meggyilkoltattál. Reszkess az életedért te aljas féreg!” Vagy valami ilyesmi!”

S e fikcióhoz hasonló jókívánságokkal örvendeztették meg az írót.
Érdemes eljátszani a gondolattal, hogy úgy is tekinthetünk a műre, mint ítéletek sokaságára (erre okot ad a tömegkultúrából való felépítettség), melyek a világból kilépés után (fenomenológiai epokhé), arra visszatekintve vonatkoznak rá.
Az eddigiekhez, s legfőképpen az előbbi gondolathoz persze szervesen hozzákapcsolódik talán Ellis stílusának legérdekesebb erénye, mely egy újszerű leírási módnak is tekinthető.
A Bateman által elmesélt történetben a szereplők, mint „próbababák” jelennek meg. Soha nem lényeges, hogy ők hogyan néznek ki, csak az hogy: Milyen márkájú ruha van rajtuk? Milyen ásványvizet isznak? Hol esznek? Hol szórakoznak? Milyen a névjegykártyájuk? stb. Ezek válnak egy karakter ismérveivé (természetesen rögtön visszakapcsolódhatunk az eltárgyiasulás problémájához, s az ön és mások meghatározásának kérdéséhez). Ehhez párosul még a könyv filmszerűsége, mely témát többen hosszasan kivesézték, hogy hogyan is kapcsolódik be egy társadalomkritikai olvasatba (említsük akár csak Kékesi Kun Árpád vagy Stemler Miklós idevágó írását), s igazából ez a Glamorámában válik igazán meghatározó elemmé (de itt sem mellékes).
Gondolom rögtön érezhető ebben az elfelszínesedett világ, mint az egymás utáni színjátékok közege, illetve a husserli fenomenológia módszere. Hisz könnyedén azonosítható ez a zseniális megfestés az eidetikus redukció eredményeivel, sőt talán inkább fenomenológiai egojával, melyek alapján talán így írható le egy másik ember, vagy legalábbis meghatározható azon minőségekből, melyet ő fontosnak tart, melyekről ítéletet tud hozni, ahogyan képes őket és magát megérteni.
Hisz a zárójelekkel csupán annyit érünk el, hogy a vizsgált fenomént önmagában, olyan tulajdonságai alapján tudjuk vizsgálni, melyekhez mi hozzáférünk, melyek belőle következnek, s számunkra adottak, jelen lévők és értelmezhetők (vagyis olyan bizonyosságok, melyek kiállták az újrakezdő, radikális filozófus szkeptikus szemléletét). Azaz a fenomenológia módszerét, mint olyan leíró folyamatot tudjuk itt tetten érni, mi valamit önmagában, minőségeiből határozza meg. Vagyis Husserl „…monadisztikus egója „egoista" ego, narcisztikusan főként önmagát szemléli, úgy határozván, hogy önmagából teremti meg az egész világot, gőgösen figyelmen kívül hagy mindent, ami más irányba fordíthatná a tekintetét”, mely pontosan igaz Batemanre is.
Ezt talán a leginkább a „Megölök egy gyereket az állatkertben” című fejezet alapján figyelhető meg, melyben a gyermek-felnőtt ellentéttel mintha a tudatfolyam időbeliségére utalna (bár itt roppant más vetületeket is megfigyelhetünk melyek közül a legkézenfekvőbb talán Seress Ákosé), vagy az önazonosítás problémája a regény elején mértani pontossággal és teljes személytelenséggel leírt reggeli rutinban (Reggel című fejezet).
Persze ilyen értelemben ez „lázadás” és „küzdelem” a saját egzisztenciális ismérvei ellen, már csupán azért is, mivel első gyilkossága lényegileg saját maga ellen irányul (s lényegileg a többit is értelmezhetjük úgy, hogy azt az életvitelt, személetet, világot semmisíti meg, ami az övé). Melyet talán megfelelően alátámaszt, hogy „ebben a világban” a másik én tapasztalata és annak azonosítása egy elég képlékeny esemény (akárkit összetéveszthetnek akárkivel). Mint ahogy ez Paul Owen (az első gyilkosság alanya) és Bateman személye között gyakran elő is fordul.
Máshonnan megfogva ez lehet az „ők”-ben való meglátása az énnek. Vagy ahogy Kékesi Kun Árpád fogalmaz:

„Véleményem szerint a kulturális percepció, amely az „ők”-ben megláthatja „mi”-t szükségképpen individuális kell legyen”

Kicsit szabadon értelmezve ezt nyugodtan felfogható, mint a transzcendentális ego magára ismerése másokban. Bár ez sem megy mindig magától értetődően, hisz az azonosság felismeréséhez, vagy egyáltalán csupán a másik megértéséhez időnként szűrő szükséges (mint ahogy erre már korábban is utaltam).
Összevetve (s ezzel előrevetve néhány gondolatot pár szóban) Ellis más műveivel, talán azt mondhatjuk, hogy ez a Vonzás szabályai fiataljait a Glamoráma érettebb karakterével összekötő láncszem, mely hármasban más-más szociális térben, de lényegileg ugyanazt a személyt veszi nagyító alá (tulajdonképpen folyton ugyanazt a könyvet írja).

http://colere.blog.hu