A tuti fiú:

Ellis a 80-as évek egyetemi életén keresztül bemutatott „soha véget nem érő házibuli” után, a Nyomorultakat a tizedváltásnál a háttérben tudó yuppi „érzelmi és etikai” sivárság után a 90-es évek eleji fénytől és csillogástól elválaszthatatlan színészek és modellek által uralt birodalomban folytatja hősei történetét (azaz a fogyasztói társadalom egésze helyet csupán egyetlen szegmensét állítja pellengére). A tőle megszokott módon természetesen itt is kendőzetlenül, bőven kiérdemelve a 18-as karikát. De ismét megbújik valami a leszakadó testrészek, az öncélú szex jelenetek és az egész modell-terrorista sejt mögött.
Modell-terrorista sejt, talán inkább kezdjük azért ezzel. Emlékszik e valaki még Victor Johnson-ra, Lauren egyetlen igazi dráma szakos szerelmére, ki a helyett, hogy őt boldogította volna Európát járta be az ismert szemeszterben. Ez a fiatalember felnőtt időközben és Victor Ward néven került közel a sztárság kínálta flitteresőhöz. Szinte érthetetlen is, hogy a világ legújabb üdvöskéje, hogyan kerül a legmenőbb klubokból, a legjobb nők ágyából egyenest egy mára már leköszönt modell, Bobby Hughes vezette terror szervezetbe a visszaszámláló fejezetek erdejében.
A válasz lehet egyszerű is, de a dolog sajnos nem lesz könnyű, hisz a kezdetben felmerülő szokás szerinti társadalomkritikai él igaz, hogy megállja a helyét (sőt ha nagyon akarom akár egy három lábú sámlit is eszkábálhatnék belőle), de ebben az esetben sokkal többről van szó, vagy kevesebbről. Hisz nem elég a „főhősünk”-höz való viszony képlékenysége, hisz ahogy az arrogánsnak tűnő Victor, egyre sajnálni valóbb, elesettebb figurává válik, úgy gabalyodik össze a valóság és nem-valóság, melyben eligazodni szinte lehetetlen.
Esett már ezzel kapcsolatban szó a másik két regény cselekményét említve is, de itt a dolog talán még explicite van elénk tárva. Hisz ezt a világot legfőképpen a média tartja folyamatos mozgásban (illetve a többi ráépülő vagy inkább élősködő szakág), melyről e alkotás kapcsán talán további értelmet nyerhet Hunter S. Thompson félmondata „legalább is ezt írja a sajtóközlemény” (vagy ahogy a filmben elhangzik „vagy ezt terjeszti róla a média”, mely itt talán helytállóbb „fordítás”). Miért is? Nem csupán a rengeteg digitálisan befolyásolt kép, videó, hanem az identitás megtalálása végett is.

„…mindvégig hozzáférhetetlenek maradtak a (fikcionált) valóság és a benne tematizált fikcióalkotás megkülönböztetésének ismérvei. Márpedig ha tisztán nyelvi és narratív eszközökkel eldönthetetlen a jelentésképzés irányultsága, a dolgok „megítélésében" érdekelt befogadó képtelen lesz alátámasztani olvasata „érvényét". S ha mégis, akkor már nyilvánvalóan nem pusztán a szöveg által rendelkezésünkre bocsátott elemeket használta föl. És a Glamoráma befogadásának épp e döntéshez való viszonyban rejlik a tulajdonképpeni ideológiai csapdája. Ha ugyanis az esztétikai tapasztalat közvetítõ „kódjaként" fogadjuk el jelölõ és jelölt viszonylagosságát, sõt egy, a szereplõk számára is csak szimulakrumként megérthetõ világ nyelvi formájából nyerjük ezt az esztétikai tapasztalatot, akkor a jelentésképzéshez semmivel sem járul hozzá a tudásunk, amelyik ideológiai értékindexekkel igyekszik ellátni az emberi jövõ riasztó látomásának „antihumánus üzenetét".”


Ugyan ki tisztázná, hogy a szállodában raboskodó Victor Ward, vagy a jogi egyetem hallgatója Victor Johnson lesz e történtekből megismert hős. (Bár itt elterelhetnénk pszichológiai síkra is a témát, személyiségek harcává tehetnénk az ügyet, de ezt nem érzem indokoltnak.) Vagy ki tudja eldönteni, hogy a karakterek hány százaléka rendelkezik tényleges személyiséggel, vagy egyáltalán mit is jelent ebben a történetben ez. Persze lehet ez sem vezet már máshova csak a korábbiakban meglobogtatott asztalos munka irányába.
Bár kétségtelen, hogy alapvetően nehéz a téma kapcsán kitérni a dolog elől, hisz már témájában kódolva van. Ki is vonná ezt kétségbe főként a regény első fejezete után, melyben a tárgy minden negatív oldalát meglátjuk, s emberek milliói mégis ehhez akarnak hasonulni (mert ugye a szépségtől valahogy minden könnyebb és egyszerűbb lesz, a szépség megmenti a világot, de persze nem itt).
Aztán viszont valami megváltozik, s az események egyszerűnek tűnő folyása helyett elkezd dolgozni néhány gépezet, melyek túl nagy szerepet kaptak az ember életében. (Hangsúlyoznám, hogy mindez az eddigiekből adódóan csak spekuláció, s nem tisztem a megfejtés – vagy még inkább, ahogy Reich-Ranicki a frankfurti premieren kijelentett: „nem vagyok érdekelt a megfejtésben” – csupán egy olvasat reprodukálása). Gondolok itt a már tárgyalt médiára, illetve a politikára, mely szintén nem elhanyagolható szelet.
Ugye az biztosnak látszik, hogy az idősebb Johnson-nak (Victor apja) is jelentős szerepe van az események alakulásában. S az sem kérdés, hogy ennek pedig a megálmodott elnöki szék árnyéka az oka. Talán ebben ki is merülne a kritika másik lába, ha nem lehetne a két világ hasonlóságát felmutatni. Hisz ha jobban végig gondoljuk mindkettő egy népszerűségi verseny, bár más nyelvjátékkal. Itt ugyanis vannak lépések melyek nem megbocsáthatók, vannak kötelékek, melyek el nem szakíthatók. De valahol ez is a média által felzabált világ egy pontig.
Inkább dobjuk ezt az egészet a sutba és fogadjuk el, hogy a felszínen van feloldozás. A nagy feltámadás az, ha visszaadod az égbe nyúló kábeleid az azt eredetiekben rángató kezébe. S lehet ez egy apa, lehet ez egy társadalmi rend, egy vallás, végül is mindegy. Ezzel talán ha vázlatosan is, de áll egy stabilnak tűnő tákolmány, mely megfelelő csontozatot adhat a lapok tanulmányozásával történő továbbgondoláshoz, vagy ha ez nem akkor ott a másik ügy.
A másik ügy, mely sokkal közelebb vezet minket eredeti témánkhoz. Hisz ahogy a valóság és a fantázia egymásra épül, s az olvasónak semmilyen támpontja nincsen ezek ketté választására (ki tudná megmondani, hogy mikor Victor, s mikor a film szereplője a regény hőse), az elindíthat egy úton, mely aztán majd a Holdparkban teljesedik ki, ahol a fantázia és a valóság, talán még szövevényesebben fonódik össze, s adja meg a lehetőséget a mű Valóság és kvázi-valóság alapú elemzésére (bár itt a tisztázásra nem sok esély nyílik), mely aztán vissza vetítve az eddigi művekre talán végleg kirajzolja a hidat, amin átjárhatunk a 30-as évek filozófusának rendszeréből, a 80-as, 90-es évek írójának regényeibe, s vice versa.