Hatalmi játékok Szögezzük le gyorsan, hogy az Ken Kesey véleményem szerint egy egyregényes író, s így a Száll a kakukk fészkére című alkotásán kívül nincs is értelme másról beszélni vele kapcsolatban (na jó persze az Olykor egy nagy ötlet még számításba jöhetne, de azt inkább ne). Ha csak nem emlegetjük fel a híres „Acid-test”-et, de ezt inkább hagyjuk másik lapra, s elégedjünk most meg azzal, hogy talán igen képesek lennénk átmenni, mint az érettségin is. Lássunk inkább hozzá, hogy először is megfejtsük a regény lapjait átszövő ködből kiemelkedő „valóságot”. A főszereplőnk, vagy inkább narrátorunk, vagy még inkább a szemünk, fülünk stb. egy indián (Wil Sampson), ki mindennapjait egy elmegyógyintézet egyik osztályán tölti, mint kezelt. A személyzet süketnémaként kezeli, hisz szólni, vagy akármire is reagálni még soha nem látták, hallották. Ennek a kis szigetnek (zárt világnak) a rendjét a semmiből hirtelen felborítja egy új páciens, ki egyenesen egy munkatáborból érkezett ide. Az alapszituáció talán ennyiben ki is merül. Az ebből következő dolgokat pedig talán össze is foglalhatnánk annyival, hogy a fő motívum a lázadás az elnyomás, a megszokásos, a „robotlét” ellen. A háttér ismeretében, mely annyit tesz, hogy Kesey hosszú ideig dolgozott „idegszanatóriumban”, viszont egy ilyen intézmény életének dokumentációnak is tekinthetjük. A kép mindkét esetben siralmas. Miért is? Ha lázadásról van szó, akkor nézzük is csak meg, hogy pont mi ellen lázadunk. Először is az elnyomás. Ebben egy kettőség jelenik meg, el van nyomva egyfelől az indián (ebben az értelemben nemzeti identitással keverhető – lásd a mostanában megint megalakuló félben lévő indián államot, a Lakota Köztársaságot), másfelől a fehér ember is. Tehát ha jól értem ezt az olvasatot, akkor azt kell mondanom, hogy a fehér ember jön, lát, győz, majd felfalja saját magát is. Persze az elnyomást érthetjük ez utóbbi esetben úgy is, mint a hatalmi játékok összességét, mely a főnővér és a lázadó hősünk között alakul ki. Azaz a könyv lapjairól kideríthetjük, hogy ki is az erősebb kakas a két karakter közül a szemétdombon, vagy legalább is azt, hogy melyikük kezében összpontosul nagyobb hatalom. De rögtön ezen az irányvonalon tovább haladva ki is köthetünk annál a kijelentésnél, hogy ezzel a hatalommal kijelenthetem-e, hogy mi és ki és hogyan normális? Vagyis kaphatunk így egy elég profán kritikát a pszichiátriáról, mint tudományról, ahol emberek ítélkeznek emberek felett. A lázadást viszont nem csupán ebben az értelemben említettem. Igaz, hogyha, mint a megszokások és a „robotlét” tekintetében említem, akkor csupán a legutóbbi gondolathoz térek egy másik ösvényen vissza. Bár mindenesetre kiszólásként megemlítendő ennek alátámasztására, hogy a homoszexualitás a Nemzetközi Pszichiátriai Szervezet a betegségek listájáról csak 1974-ben távolítja el (Magyarországon erre egészen a 90-es évek elejéig kell várni, ha jól emlékszem). Tehát talán ez a kritika teljesen jogos és helytálló „a tudatállapotok nagy tudósaival” szemben. Nem tisztem eldönteni, hogy ezek közül, melyik lesz Kesey célja, de ha tippelnem kell a korábban felvezetett háttér információkkal kapcsolatban (LSD, munkahely), akkor ez a kritikai él lenne. A regény persze ezen túl mutat, hisz nem éri be ennyivel. Az események folyásában emberi drámák bontakoznak ki, melyek szintén elnyomó és elnyomott szerepekbe torkolló emberi kapcsolatokból nőnek ki. Egy-egy történet talán ezek közül sorsdrámának is felfogható (főként McMurphy története, ki ugye az eseményekkel sodródva egy idő után beletörődik saját szerepébe, s talán az utolsó éjjel menekülési szándéka is csak dramaturgiai fogás Kesey-től, hogy még emberibbnek, még hozzánk hasonlóbbnak lássuk ezt a már-már tragédiába illő „hőst”). 1975-ben készül el a mű film változata Milos Forman rendezésében. A rendező kamerája egy új pozíciót vesz fel, hisz a könyvvel ellentétben itt külső szemlélőként leszünk részesei a történéseknek, s nem az indián perspektívájából. Ken Kesey ezért elzárkózik az alkotástól. Én viszont nem. Igaz, hogy Forman munkájából így eltűnik egy olvasat lehetősége, de Jack Nicholson R. P. McMurphy szerepében valami fantasztikus alakítást tesz le az asztalra (meg is érdemelte az Oscart, nem mintha ez mérvadó lenne, de azért soroljuk fel a másik négyet is: legjobb női alakítás, legjobb film, legjobb rendező és legjobb adaptált forgatókönyv, azaz az összes nagydíjat zsebre vágja). A film legnagyobb hibája az előzőn túl, hogy felszínes, s hiába a több mint két órás játékidő, nem kedvelem meg a karaktereket, nem nőnek a szívemhez, s a könyv ismerete nélkül nem élem meg úgy a tragédiát, mint ahogy azt kellene. Persze, ha abban a szerencsés helyzetben ül le valaki a film elé, hogy olvasta a regényt, s egy-egy utalás, melyekkel a cseh rendező nem fukarkodott, felnyitja előtte a egész világot, melyet a félig indián író megalkotott, akkor teljesen élvezhető ilyen tekintetben is.

Szólj hozzá!